...

Megalázva

Mosolyogtam, mert tudtam, hogy ez már mindennek a legalja...

Nevettem, mert szenvedtem...

Becsuktam a szemem, mert nem akartam látni...

Nem néztem a felfelé, mert féltem, hogy elsírom magam...

Szar érzés, amikor egyedül vagy. Szar érzés, amikor egyedül csak hozzád nem jött oda senki. Szar érzés, amikor tudod, hogy azért nem jöttek oda mert utálnak. Szar érzés az is amikor nevetnek rajtad, mert egyedül maradtál, és hogy emiatt milyen helyzetbe kerültél. 

Ők ott állnak és zavartam vigyorognak. Nekik van párjuk, ők már biztonságban vannak. Ők is megaláztak. De ez van, tudtam hogy ez lesz- nem is lepődtem meg. De erre most nem voltam felkészülve. Nem vagyok felkészülve az újabb támadásokra, ha még az előzőket sem hárítottam el teljesen. Még nem vagyok túl rajtuk, még nem vagyok jól. De ők csak szívatnak, csesztetnek, röhögnek rajtad tovább. Nyilván megérdemlem, tudom. Utálnak engem, ezt is értem. Már mondták nekem, hogy úgy se szerethet mindenki, megtapasztaltam. Gyűlölnek... Látom a tekintetükben. Ott van mindig, amikor beszélek, amikor mosolygok, amikor meglátnak, vagy amikor csak vagyok.

Elmegyek. De hova? Keresnem kell valamilyen helyet, ahol jó. Ahol nyugalom van. Ahol egyedül vagyok. Ahol már nincs baj.

El akarok tűnni.

Most.