Csettintek egyet, vagy csak becsukom a szemem és eltűnök. Egy másik világba kerülök, ahol csak én vagyok meg egy mező. Amin nincs fa, bokor, állat, felnőttek, gyerekek... csak én vagyok. Egyedül, és semmi más. Nem is azért, hogy gondolkozzak, arra van elég terem meg időm. Hanem csak azért hogy eltűnjek a faszfej osztálytársaim elől, eltűnjek a világ, az iskola szeme elől. Senki se lásson, senki se kérdezze, hogy mi a baj, hogy mi történt, miért sírok, vagy miért nem, vagy hogy, hogy vagyok.
Nem is igazán érdekel, hogy feltűnne-e valakinek, hogy eltűntem. De azért belegondoltam, hogy vajon az osztálytársaimnak feltűnne-e, hogy már nem ülök ott, vagy a tanároknak hogy már nem beszélek órán. Hogy eltűntem, hogy már nem vagyok. Máshol vagyok. Vajon egyáltalán foglakoznának vele? Azon is gondolkoztam, hogy az előző suliban, vajon még eszükbe jutok-e azoknak a gyerekeknek, akikkel napi 6 órát együtt töltöttem 2 hónapon keresztül. Szerintem nem.
Csak csettintek és eltűnök. Egy másik világba, ahol egyedül vagyok, nincs felelőség, nincs probléma. Csak én. Egyedül. De tudom, hogy ezt nem lehet. Ebben a suliban, ebben a városban, minden sarkon ott van valaki, aki ismer. Ott van valaki, aki megszólít, ott van valaki, aki tud rólad valami rosszat. Aki lenéz, aki nem szeret. És tudom, hogy nemm másokkal foglalkozni, meg hogy mi a vélemnyük rólad. De mind-mind ezt tesszük. Foglalkozunk vele. Én megígértem magamnak, hogy nem fogok ezekkel tőrödni. De nem jött össze. És ezt mindennap bánom. Nem akarokkal másoktól függeni. Nem akarok senkitől se függeni. Nem akarok itt lenni.
Becsukom a szemem...
Csettintek...
És hopp eltűntem.
