Sok mindentől féltem, amikor kislány voltam. A pókoktól, a kígyóktól, sötétségtől, szörnyektől, gólyalábasoktól... Akkor sokat gondolkoztam azon, hogy élek. Hogy én vagyok-lélegzem-van tudatom. Nem értettem, hogy miért. Arra jutottam egy idő után, hogy előző éltembem egy szekrény vagy egy váza lehettem. Tudat nélkül.
Ma már egészen más dolgoktól félek. Például az igazgatótól vagy a tanárok gyilkos tekintetétől. Úgy néznek rám, mintha meggyilkoltam volna valakit. Mintha valami óriási szörnyűséget követtem volna el. Félek a következményektől, amik a tetteim után járnak. Félek a felelőségtől, ami sokszor rám hárul. Félek a magánytól, hogy elhagynak. Félek a csalódottságtól, hogy hiszek valamiben, amiben csalódnom kell. Félek, hogy pofára esem. Próbálkozok majd elesem. Már rettegésben élek. Félek mindentől.
De ennek mindjárt vége. Vége ennek a szar iskolának. Kapok 2 és fél hónap szünetet. Itthon a családdal. Hangos lesz, stresszes, fárasztó. De legalább nem kell azokat a sok bántásokat, megaláztatásokat elviselnem.
