Az, hogy minden rendben lesz, arra sosincsen garancia. Most ebben a pár hétben /napban összeomlott minden, furcsa módon egyszerre. Itthon nincs semmi probléma szerencsére, de ami az iskolában folyik az egy katasztrófa. Mért vannak, olyan emberek, akik akkor örülnek, ha valakinek rendesen keresztbe tehetnek? Ez nekik valamilyen perverz örömöt okoz?
Én tudom, hogy nem vagyok jó angolból, valami borzasztóan megy, és az hogy átraktak a haladóba, valaki szerint segít. Én szívesen maradnék a haladós csoportban, de az hogy kik vannak a csoportban az sajnos, nagyon hülyén jött ki. Az aki most keresztbe tett nekem ott van, az idióta haverjával, aki cikizi a nyelvtudásom. De nem tudom miért. Én sosem cikiztem őt, nem is akarom, mert nem ismerem. Milyen jogon szolnék bele az ő dolgaiba?
2 és fél hónap alatt a lányok úgy, azok akik engem itt megismertek és segítenek, persze nem az összes ( 1 kivétel) de a fiúk csak beszólnak, lehülyéznek, ki akarnak készíteni, és bele szólnak abba hogy mit hogyan teszek. Pedig nem is ismernek, nem is beszéltek velem. Nem tudják, hogy ki vagyok. És rájöttem hogy én nem mutatkoztam be nekik az első napomon. Ők mind bemutatkoztak nekem, de én nem nekik. De most melyikünk helyzete volt akkor a nehezebb. Új voltam, idegen, egyedül. Nem tudtak volna, legalább kérdezni, bámit tőlem mielőtt ez lesz.
Tudom, hogy a múlton nem lehet változtatni, és én nagyon szeretném elhinni, hogy tényleg minden rendben lesz. De mi van ha, nem? Mindenki azt mondja, hogy minden oké, de mi van ha az mindennek az alja, és innentől csak tovább tudok süllyedni? El kéne innen mennem, de hova? Nincs hová mennem...
