Van ez a gimnázium. Külsőre átlagos, semmi extra nincs benne. Nagy sportterem, sok-sok osztályterem, mosolygos diákok, nyűgös tanárok. Abszolút átlagos. Ha belépsz mosolyogsz te is mert elvárják. Mosolyogsz nehogy megtudják, hogy te nem vagy boldog. Mert ha megteszed, akkor te nem illesz ide. Ebbe a tökéletes kis helyre, ahol mindenki boldog.
Rosszat tettem. Tudom, nem vagyok hülye. Összevesztem a Kiborítóval, aki az igazgató barátja jó barátja. Rossz húzás volt, nagyon. Gonoszakat mondtam neki, és ezért tudtam, hogy bosszút fog állni. A Kiborító nem, mivel már nem vagyunk beszélő visznyban, de ott van az igazgató. Tudja mi a gyengém, és ezt ki is hasznája. Megértem, én is ezt tenném. De ő nem érti meg, hogy én még csak egy gyerek vagyok? Aki felfogta hogy hibázott. Azt hiszem, hogy akkor amit tettem az nyilván egy óriási vétség volt, mivel még most is büntet miatta. Folyamatosan megaláz. Ez így fair. Én megaláztam az ő barátját, ő meg megaláz engem. Csak én ezt már nem bírom, fáj nagyon. Nem bírom, ha mindennap bántanak. Ha nem az igazgató, akkor az osztályrsaim. Nem bírom tovább.
Nekik ez könnyű. Csak odavágnak pár szót. Csak csúnyán néznek rám. Csak kiröhögnek. Azt hittem kibírom, hisz sosem voltam gyenge. De ha már túl sok, és még jön, jön, akkor nagyon nehéz erősnek maradni. És már feladtam. Feladom, mert nem bírom. Nincs erőm ehhez, az egészhez. Gyenge vagyok ahhoz, hogy nap mint nap visszanézzek a szemükbe, ahhoz hogy mindennap úgy tegyek mintha nem is történt volna semmi, hogy úgy tegyek mintha nem fájna, amit csinálnak.
Az élet kihívások elé állít, és azt mondják, hogy ha ezeket leküzdöd, attól leszel jó és erős ember. Én elbuktam ezeken, az elsőket kivédtem, de aztán túl sok lett a kihívás. Feladtam, és hogy most mit tegyek, arra nem tudok megoldást. Sok a baj. Sok a fájdalom. Még régebben olvastam, hogy tinikorban ez átlagos, hogy mindenki panaszkodik, meg szar az élete, a családja, a suli... De mindenkinek ilyen szar lenne, mint nekem? Mert ha ezt kell kiállnia mindenkinek, akkor ez a világ nagyon el van cseszve.
Szerintem nem normális, ha valaki mindennap sír. Persze néha kell, de mindennap? Szerintem az se normális, ha egy felnőtt bosszút akar állni egy gyereken- egy tanár, egy diákon. Ha a fél osztályod, olyan szinten utál, hogy gyűlölettel néznek nap, mint nap a szemedbe/rád. Ha mindennap kibeszélnek, kigúnyolnak.
Vagy ez lenne az? Ez lenne az élet? Ezt kéne élnem, ez mostmár mindig ilyen lesz?Mert akkor én ezt nem akarom, nekem ennyi elég volt. Nem kérek belőle többet.
