Mindenki pletykál. Ez úgymond egy ősi szokás, amit mindeki csinál-én is nem szégyellem. Ez egy emberi kényszer, ami nem szégyeny. Valakik szeretnek pletykálni, valakik szeretik, ha róluk pletykálnak és van olyan is aki nem szereti ezt az egészet. A gyerekek pletykálnak-szerelemről, barátságról, osztálytársaikról, barátaikról... Ez egy olyan elfogadható dolog amit megértek. És azt is megértem amikor a felnőttek beszélgetnek minden féléről. Beszélgessenek is, ez engem nem is zavar- egészen addig amig nem folyton engem beszélnek ki.
Gyerek vagyok, és ez a mai napokban egy olyan pozíció, amiben nekem tisztelnem-felnézem-szeretnem kell a felnőtteket. Én tiszteltem-felnéztem-szerettem is minden egyes aranyos felnőttet, akivel dolgom akadt. Egészen egy ideig, mert utána találkoztam egy emberrel, aki miatt rengeteg mindent megtapasztaltam-átéltem- megszenvedte. És miatta rengeteg pletyka rólam. De az a furcsa, hogy róla egy sincs. Ki lett jelentve, hogy én hülye vagyok, meg elhanyagolt és ezért nem jöttem ki a Kiborítóval. Az én hibám, errre jutottak ők - a tanárok csoportosan, majd meg is indokolták. Remek indokokat soroltak fel. Mindenfélét. Csak semelyiket nem mondták el nekem. Semelyik tanár nem mondta a szemembe, hogy mit gondol. Az a kérdés, hogy mernék-e felvállalni, azt amit a hátam mögött mondtak? Mernék-e a szemembe mondani?
