Zuhansz...
Szenvedsz...
Süllyedsz...
Fázol..
Sírsz...
Remegsz...
Feladod...?
Feladod..?
Feladom?
Feladom.. Annyira gyáva szó. Szerintem az egyik leggyávább, száműzném a szókincsből. Gyenge dolog elfutni a problémák elől, nem szeretem, ha valaki ezt teszi. De én elfutottam, feladtam a harcot, azzal hogy megoldjam a problémát. Borzasztóan zavar azóta is ezen agyalok, hogy jól tettem-e. Mert ez nem a megoldás volt, hanem egyszerűen feladtam. És én ezzel az üggyel nem is foglalkoztam, nem is találkoztam az ügy okozojával, szerencsére. Kell, hogy ne lássam őt. De az hogy ő a pletykál rólam, mint egy ötödikes tinilány az nem viszi előrébb a dolgokat. Neki is nyilván nehéz, én megértem. Minden órán azzal kellett szembesülnie, hogy ő egy rossz tanár. Talán a mostani osztály is erre emlékezteti, mert emlékszik rám. Persze, hogy megértem, de ő is megérthetne engem, hogy mennyit szenvedtem vele és a helyzettel. Mert életemben először szembesültem azzal, hogy nem szeretnek, hogy rossz valakinek az én jelenlétem.
Az életben mostanában folyamatosan csalódások érnek. Kisebb csalódások, de ha ezek egyszer össze adódnak, az borzasztó. Én hittem a Mikulásban, könyörgöm még 2 éve is. Aztán megtudtam, hogy nem is létezik, pedig én a mai napig esküszöm, hogy láttam. De még a Mikulás előtt Anya azt mondta, hogy ne folyassuk a vizet, mert sok pénzbe kerül, én meg mondtam neki, hogy nem is a hideg víz ingyen van. És mikor kiderült, hogy nem csak a melegvízért kell fizetni, -mert azt értem, hisz valakinek fel kell melegíteni és az nyilván pénzbe kerül- egy olyan csalódás volt a világban, hogy azért a mai naora feldolgoztam, bár ez a sokk élmény a mai napig eszembe jut. Amikor kiderült, hogy a fiúk az osztályomban nem szeretnek, amikor kiderült, hogy az igazgató a tanárnak ad igazat, amikor kiderült hogy ebben a világban mindent- de komolyan mindent- a pénz mozgat.
Ezeket a csalódásokat persze mindenkinek át kell élni, kinek előbb, kinek utóbb. Remélem, hogy ha lesznek gyerekeim minél később élik át. Sőt, remélem, hogy soha nem kell nekik átélni. De, ahogy Babóca is mondta, át fognak ezen esni, akaratom ellnére is. Hogy a kicsik ezt mikor fogják megtapasztalni, attól is nagyon félek. Nem akarom, hogy nekik is ez egyszerre történjem, minden egyszerre zuhanjon rájuk.
Ahhoz, hogy én rájöjjek, hogy a világ nem egy nagy rózsaszín felhő, ahol mindenki boldog, részben az vezetett, ami a Kiborítóval történt. Részben ezért is neheztelek rá. Ebben ő csak kis részben tehet, de ő indította el a lavinát.
Ez egyre rosszabb lesz érzem. De ezt nem akarom feladni, nem tehetem, hisz ez az életem. Ezt nem akarom feladni.
